Az Alpok fővárosától, Innsbrucktól egy jó 10 km-re található körülbelül gyök kettő lakosságú kis falucskáról van tehát szó. St. Peter egy falucsoportosulás része, amit egészében Ellbögennek hívnak, és vagy 10 faluból áll, de nem tudom pontosan. A Gasthof egymagában ellátja a falu éttermének, kocsmájának, panziójának és diszkójának szerepét (bár diszkó csak havonta egyszer van, a többi hétvégén meg be lehet fáradni Innsbruckba kulturizálódni). Vállalunk temetéseket, esküvőket (bár az még nem volt, temetés viszont annál több), keresztelőket, és a konyha rugalmas csapata (az a három fő) bármilyen kívánságot képes teljesíteni, ha ételről van szó. A túlórát nem ismerjük! Lelkesen kiszolgáljuk vendégeinket akár hajnali egykor is (remélem azért az irónia érezhető az írásomban), a bár pedig addig tart nyitva, amíg csak akad egyvalaki is, aki vedelni óhajt. Nem ritka, hogy szombat esténként illetve a törgelle időszaka alatt ősszel reggel 5-6-kor zár be a Gasthof, mert senkinek sem teszik ki a szűrét. Az már más kérdés, hogy a bár felett lakva mennyire kellemesek olykor ezek a hejehujázások, amikor másnap korán kell kelni, de a lágy ordítozás simogató hangja határozottan felszűrődik az emeletre. De itt a vendég a király, ezt szokta mondani a főnökasszony.
A kilátás kellemes, de nem a mi szobánkból; az ugyanis a szomszédos templom temetőjére néz. Bár az is csodálatosan néz ki amikor minden síron vörös mécses ég, és lenge hópihék szállingóznak az égből. Bárhonnan máshonnan viszont az ember tekintete a hamisíthatatlan alpoki tájba ütközik; tehenek legelésznek a lejtőkön, traktorok ralliznak a szűk utakon. A konyhából is egyenesen a hósipkás hegytetőkre látni rá, meg az ablak mögött meredező macskafülekre, amiknek tulajdonosai a két méteres hó elől menekülve melegszenek a párkányon (persze télen). Most tavasszal pedig az az érdekes helyzet állt elő, hogy Innsbruckban már minden fa virágot bontott, nálunk most kezdenek kirügyezni a sövények, pár faluval arrébb elhalasztják a focimeccset erős hóesés miatt, pár száz méterrel feljebb pedig még mindig derékig érő hó van, és síelni lehet. Lehet választani, talán egy jó 40 percnyi út választja el a tavaszt a téltől.
A legközelebbi bolt a szomszéd faluban található, ami nagyjából öt perc sétát jelent. A buszsofőrök meglehetősen edzettek errefele; olyan ködben, hogy két méterre látsz el, és vizes-havas-jeges úton is nyolcvannal csapatják, amikor nagyjából minden második kanyar túl szűk ahhoz, hogy a busz mellett bármi más is elférjen. Csak felcsapják a hóláncot, aztán bátran töfögnek; ha összeakad a bajszuk egy másik járművel, azok csak hátratolatnak a tűkanyarban, hogy utat engedjenek a busznak. Járda persze nincs, úgyhogy előfordult már nem egyszer, hogy a boltból jövet teljesen hozzálapulva a szalagkorláthoz zúgott el mellettem tíz centire a busz lassítás nélkül. De az ilyenek persze itt megszokottak, senkit sem kap el a frász.
A konyha. Elég kicsike, nagyjából akkora, mint egy átlag magyar ember lakása. Olyan pici, hogy ha három embernél többen tevékenykednek benne, már tömeg lesz. Ezért a legotrombább vendégrohamnál is maximum csak hárman dolgozunk bent, és maximum kint is hárman vannak. Így el tudunk látni kb. száz embert, amennyi az étterem befogadóképessége terasszal együtt. Na, azért azt nem mondom, hogy a századiknak érkező vendégnek nem kell várnia...
A konyhafőnök úr...
...és Péter, a volt céges macska. Azóta vannak új macskák, akik visszajáró vendégek, és csak a konyhaajtóban gubbasztanak a sült galambra várva.
Emberi vendégeinket pedig nehéz és kalóriadús ételek repertoárjával várjuk, illetve megbeszélés alapján hidegtálakat, személyre szóló feliratos tortákat és minden egyebet, amit nem lehetetlen megcsinálni, megcsinálunk. Íme néhány példa:
Hát, nem a legpöpecebb hely, de aki kikapcsolódásra vágyik síelésre, tehenekre, vagy csak természetben szeretne lenni, annak épp alkalmas.
A címünk: 6083 Ellbögen, St. Peter 24.
:D Nagyon jó!
VálaszTörlés